félévértékelés

Annyira tetszik Fanni lezáró bejegyzése, hogy én is írok egy félévértékelőt (nem, ez még nem a beígért közös búcsúbejegyzés). 

Ráadásul két dologra jöttem rá: 1. nem meséltem el az utolsó hetemet a Bizottságnál, pedig nagyon jó volt; 2. én is írtam szeptemberben arról, hogy mit várok a gyakornokságtól, szóval van mit áttekinteni.

1. Az utolsó hetem

Már nem volt túl sok fordítandó, direkt nem vállaltam túl magam. De emlékszem, hogy direkt olyasmiket választottam a licitből "búcsúzóul", amik tetszettek, pl. sajtóközleményeket, mondván, hogy csak nem fogom az utolsó pár napot uncsi sablonszövegekkel tölteni. És nem is töltöttem. Már nem tudom pontosan, melyik nap mi történt, arra emlékszem, hogy hétfőn (febr. 22.) hívtak vissza az Amplexortól, hogy ugyan jöjjek már be egy harmadik (!) interjúra kedden, azaz másnap. Úgyhogy már csak ezért is jó volt, hogy nem vállaltam be túl sok fordítást, mert az interjú fél 2-kor volt másnap, kivettem a délelőttöt, elmentem az interjúra, a leendő főnököm meg egy iszonyatosan cuki HR-es ült velem szemben, jó volt a hangulat, és kiderült, hogy szakmailag (az otthoni fordítóirodai és az itteni bizottságos múltammal) nyerő vagyok náluk, de ugye azt nem lehetett tudni, hogy a többi jelölt mennyire rátermett. Akárhogy is, ez volt kedden, közben Mikivel (aki nem emlékszik rá: a mentorom volt a Bizottságnál), írtunk értékelést a gyakornokságról, nekem is magamról kellett írni és neki is rólam, és bár előre csak felületesen beszéltük meg, hogy milyen szempontok szerint írjuk meg, szinte ugyanaz szerepelt mindkettőnknél. Annak azért nagyon örülök, azon kívül, hogy pozitív értékelést kaptam, hogy ezek szerint én magam is reálisan látom a saját munkabírásomat, teljesítményemet, stb. Szerdán reggel a 2-es unit rendezett nekem egy... wait for it... búcsúreggelit :) Mindenki hozott be valamit, volt, aki péksütit, volt, aki felvágottat, sajtot, volt, aki gyümölcsöt, teát stb. A head of unit mondott pár kedves szót - ahhoz képest, hogy milyen kevés találkozásunk volt, sikerült rátapintania, hogy mik azok a tulajdonságaim, amiket érdemes kiemelni, azt mondta, hogy olyan pozitív személyiség vagyok, hogy öröm volt velem összefutni és beszélgetni bármikor. :) És persze, hogy a fordításaimra is nagyon jó visszajelzéseket kaptam, úgyhogy értékes tagja voltam a csoportnak (merem remélni). UPDATE: azt el is felejtettem írni, hogy kaptam szuper ajándékot is: ezt. :) Én is mondtam két mondatot remegő hangon, de sikerült nem sírnom (yay!), és megköszöntem mindenkinek a mindent, meg Mikinek a mentorálást. Aztán reggeliztünk (én egy egész smoothie-t tudtam inni összesen, nem voltam nagyon evős hangulatban), és közben kérdezgették a kollégák, hogy mi lesz velem, meg mi van az Amplexorral, mondtam, hogy egyelőre semmi, de már volt három interjúm, erre persze mindenki mondta, hogy ha már a harmadik körig eljutottam, akkor tuti én leszek a befutó, de legalábbis nagyon szimpi lehetek nekik (ez utóbbival egyetértettem). 

Szerda este elmentünk búcsúsörözni páran, és erről írtam is, hogy nagyon-nagyon jól éreztem magam, kevesen voltunk, de csak olyanok, akikről tudom, hogy ők is jól érezték magukat velem és nem udvariasságból jöttek el. Ja, még szerdán leadtam az utolsó fordításomat.

Csütörtökre és péntekre így semmi dolgom nem maradt, csak vártam az Amplexor hívását. Ami nem jött! Jött helyette csütörtök reggel e-mailben állásajánlat. Először szívbajt kaptam, mert az volt a tárgya, hogy "Your interviews", és ebből még nem tudtam, hogy széna-e vagy szalma. De megnyitottam, és igen!!! Úgyhogy azonnal felhívtam B.-t, amit persze hallottak a bent levő kollégák (#szigetelés), és mind jöttek gratulálni. :) 

Pénteken már csak lézengtem bent, és el is jöttem elég korán, mivel mentünk Fannival Portóba. Minden bentlevő kollégához bementem elbúcsúzni, tök aranyosak voltak így utoljára. Szinte kivétel nélkül mindenki megölelt, megpuszilt, sok sikert kívánt, még egyszer elmondta, hogy milyen kár, hogy nem maradhatok (nekem mondja), de reméli, hogy valamilyen formában vissza tudok menni (nekem mondja). És aztán Portó, és erről már volt szó.

2. Mit vártam a gyakornokságtól? 

• a place where I learn ping-pong: már akkor is tisztáztam, hogy ping-pongozni eddig is tudtam, szóval ez nem annyira érdekes.
• a place where I befriend new drinking buddies: hát igen. Amikor ezt a bejegyzést írtam, még úgy nézett ki, hogy a kórusbeli ivócimboráim megmaradnak, ma már tudom, hogy legfeljebb páran és csak ha hazamegyek/meglátogatnak. Itt barátokat nem nagyon találtam, vagyis hát szeretném azt hinni, hogy a bizottsági fordítók közül pár emberrel a kollégaságnál közelebbi viszonyba kerültem, de mivel egyikükkel se találkoztam február vége óta, nem biztos, hogy ennek a hitnek van bármi alapja. :P A gyakornokokkal a gyakornokság alatt se nagyon kerestem a kapcsolatot, erről írtam is itt, hogy nekem a szakmai előmenetel most fontosabb, mint a haverkodás. Őszintén szólva nem sajnálom. A legeslegkedvesebb ivó-, evő-, sorozatnéző, masszírozó, pletykáló stb. cimbimmel pedig meg kell tanulnunk külön országban élni, ahogy ő maga is írta. Egyébként abban biztos vagyok, hogy ha másért nem, "szükségből" a mostani kollégáimmal egyszer csak közelebbi kapcsolatba kerülök, elvégre egy irodában ülünk. 
• "nálam a leghangsúlyosabb, hogy rájöjjek, mi lesz márciustól az életemmel, lesz-e kint munka, lesz-e itthon munka, akarok-e hazajönni, lesz-e hova hazajönnöm (szakmai értelemben), szóval hogy kicsit eloszlik a homály": eloszlott. Nem is kicsit. Mondjuk én eleve azzal a szándékkal jöttem ki, hogy ha csak nem muszáj, nem akarok hazamenni, ezért is szerettem bele annyira Luxemburgba, hogy még mindig imádom, a bődületesen ergya időjárás ellenére, túlélési ösztönből. Persze ez még a nászutas fázis, amíg nem érnek el hozzám a közéleti problémák (vannak itt olyanok?). 
  Egyébként lett volna otthon is munka, vagy legalábbis lehetőség, elég sok olyan állásajánlatot láttam az utóbbi egy-két hónapban, amikre ha otthon lennék, mind jelentkeztem volna. Lehet, hogy ilyen értelemben lett volna hova hazamenni, de ezt nem tudom. 
  A homály azért teljesen nem oszlott el még, mert az Amplexornál a szerződésem csak aug. végéig tart, addigra derül ki, hogy megnyerjük-e az újabb tendert. De addig még van öt hónap (ezek az öthónapos etapok...!), akár más állást is kereshetek/találhatok.

Aki pedig a folytatásra kíváncsi (eltekintve a közös búcsúposzttól of course, ami hamarosan érkezik), itt követheti nyomon a luxemburgi kalandok következő felvonását. :)

közepe vége eleje eleje

(cím)

Először arra gondoltam, ennek a bejegyzésnek azt a címet adom, hogy Énekeljük el azt, hogy..., de aztán mégse, mert ez nem feltétlenül a vége valaminek. Sőt.

Nyilván én, a grafomán, az első bejegyzést is úgy írtam már meg, hogy közben az járt a fejemben, majd hogyan fogok tudni a gyakornokságtól itt a blogon elbúcsúzni, hogy kicsit megindító legyen, de ne nyálas, és tárgyilagos, de ne rideg, és visszaadja mindazt, amit az addigra elmúlt öt hónappal kapcsolatban mostanában várhatóan gondolni fogok. Hja, a zélet nagy problémái.

Az elmúlt öt hónap... felötlik s eldobom, nem tudom egyszerűen megfogalmazni, hiába gondoltam erre már októberben, hogy milyen lesz a végén visszanézni. Iszonyú sokat kaptam. És nekem a szakmai "kapásnál" sokkal fontosabb a személyes/érzelmi kapás. Az, hogy ma, amikor kiderült, hogy megkaptam az állást az Amplexornál (igen:)), aki bent volt és tudott róla, hogy mi a helyzet, odajött gratulálni, sőt, volt, aki annyira örült nekem, hogy megölelt, megpuszilt, borzasztó jólesett. Az, hogy tegnap volt búcsúreggelim bent, és a főnököm is nagyon kedveseket mondott meg a kollégáim is, hogy öröm volt velem dolgozni, és milyen pozitív jelenség vagyok/voltam. Hogy tegnap este elmentünk páran búcsúkoccintani, és csupa-csupa olyan ember volt körülöttem, akikről tudom, hogy azért jöttek, mert tényleg hiányozni fogok nekik. És ők is nekem, és azok is, akik nem tudtak eljönni. 

Annyira örülök, hogy ott lehettem a Bizottságnál az elmúlt öt hónapban, hogy arra nincsenek szavak. És ennél többet nem is próbálok erről mondani. :)

Ez lett volna a "vége" rész.

A "közepét" azért választottam, mert  - áttérve a szakmai részre - úgy érzem, most a karrierem kezdetének a közepén (sic) tartok valahol. Volt eddig is otthoni szakmai tapasztalatom, de sem mennyiségben, sem fizetésben nem nevezhető jelentősnek. Most ez az öt hónap óriási jelentőségű, nem csak azért, mert az önéletrajzomban baromi jól mutat, hanem mert túl a konkrét fordítási tapasztalaton, belülről látni egy kicsit a Bizottság működését szerintem baromi érdekes, és nagyon kevés "külsősnek" adatik meg. 

És az "eleje eleje" - megkaptam az állást, igen, ma délelőtt derült ki. :) Arról nem is írtam, hogy végülis volt egy harmadik körös interjú is kedden, ami felszabadultabb volt, mint a másfél héttel korábbi, de nem tudtam megítélni, hogy hogy sikerült. Aztán ma reggel, amikor beértem, ott várt az e-mail az ajánlattal. :))) Március 14-én kezdek.

Mindezek kapcsán ma rájöttem, hogy a látszattal ellentétben nincs önbizalmam, mert tessék, se arra nem számítottam, hogy így megkedvelnek a kollégáim, se arra, hogy kapok egy állás Luxemburgban. Pedig de! :)

Brüsszel, újratöltve ( + egyebek)

Pénteken rendezték a bizottsági gyakornokoknak a brüsszeli búcsúkonferenciát, aminek legalább annyi értelme volt, mint a welcome conference-nek. Ha nem kevesebb. 

Először is sikerült teljesen elbénázni a kommunikációt: a Traineeships Office két hete küldött egy mailt, amiben az volt, hogy azok a gyakornokok (Brüsszelből és Luxembourgból), akiknek nincs bizottsági badge-ük, 17-e szerda délelőtt 10 óráig küldjék el a személyes adataikat, hogy beengedjék őket a konferenciára. Mivel nekünk van bizottsági badge-ünk, nem küldtünk semmit. Erre szerda reggel 9:50-kor jött az emlékeztető, immár pirossal kiemelve a szövegben az, hogy kire is vonatkozik az adatküldési kérés, és kiderült, hogy a luxemburgi gyakornokra ÉS azokra a brüsszeliekre, akiknek nincs badge-ük. Nem tudtam megállni és visszaírtam nekik, hogy az előző mailjükből nem ez derült ki, és lehet, hogy csak én értettem félre, de nem hiszem. (Pénteken délelőtt kiderült, hogy minden luxemburgi trainee úgy értelmezte, ahogy én...) Jó, végülis mint kiderült, nem is volt jelentősége, mert a konferencián ránéztek a badge-ünkre és beengedtek. Úgyhogy még jó, hogy szerdán 9:56-kor elküldtem a személyes adataimat. :P 

Ami ennél még jobb volt, hogy mi azt az infót kaptuk, szintén a Traneeships Office-tól, hogy csak nekünk, a fordtó gyakornokoknak van délelőtt is program, a többieknek a nagy, közös (brüsszeli gyakornokoknak is szóló), kettőkor kezdődő konferencián kell megjelenniük. Ezért aztán a nem DGT-gyakornokok szépen elmentek a hostelükbe - volt, aki ott maradt Brx-ben a hétvégére -, aludtak, várost néztek, nem tudom. Mi meg ültünk a rettentő érdekfeszítő előadáson, amikor berobogott az egyik brüsszeli koordinátor néni (az, aki nem használ melegvizet), és kérdezte, hogy hol vannak a többiek? Mert hogy a nemtudomhol direkt szerveztek nekik délelőtti programot, és ott várják őket... :D

Másodszor is, persze nem volt értelme megint az egésznek (cserébe viszont reggel 7-kor indultunk Luxemburgból és este 10 után értünk vissza). Volt előadás a fordítás kiszervezéséről, amiről mi már itt hallottunk elég sokat, az EPSO-vizsgákról, amikről csak az nem hallott, aki nem akart, és hogy mennyire jó, hogy mi is hozzátettünk az Unióhoz (!), és mi vagyunk az eddigi legjobb gyakornoki csoport (persze). 

Harmadszor: kaptunk ebédjegyet. TIZENÖT euró értékben. Még ha az ember nagyon megfeszül is, akkor sem lehet a bizottsági menzán annyit enni, hogy az elérje a tizenöt eurót...

És kaptunk ajándékba még egy pár EU-s fülhallgatót (!), illetve volt jó híg kávé.

Ebben a nagyon kényelmes és fancy teremben volt a délutáni konferencia. Volt magyar tolmácsfülke is ;) - ebben ki is merülnek a pozitívumok.

Negyedszer: a délutáni konferencia első részében egy olasz pasas hosszasan adott elő az Unió migrációs politikájáról, és folyamatosan migránsként emlegette a menekülteket. Körülöttem egyre többen méltatlankodtak, hogy amiről ő beszél, az nem migráns, hanem menekült, de végül azért nem szólt be emiatt senki, mert az előadó a feltett kérdések mindegyikére pontosan ugyanúgy válaszolt, mint Kósa Lajos Bolgár Györgynek. 

Hát, és ezt az eseményt szánták a gyakornokságunk lezárásának. Tény, hogy a nyitókonferenciához mindenképp méltó volt. (És volt utána libamájas miniszendvics.)

Egyébként tudom, hogy nem írtam a múlt pénteki állásinterjúmról. Még mindig nincs hírem, azt ígérték, ezen a héten jelentkeznek, de mégse. De holnap felhívom őket, ha délig nem hívnak. Maga az interjú hosszú volt és nagyon fárasztó, de a munkát még mindig szeretném, mert nagyon nekem való; és mint kiderült, ha ez sikerült, lesz még egy kör a leendő főnökkel, aki múlt pénteken pont nem ért rá... Meglátjuk.

Holnap kezdődik az utolsó hetem*, úgyhogy hamarosan várható a könnyes búcsúról szóló, öthónapértékelő bejegyzés! 

*Amivel kapcsolatban részben az tartja bennem a lelket, hogy a hét végén Fannival elugrunk ide.

Zordon a január,/ bunda van a fákon./ Foltot hagy február/ a télikabáton.

Tessék egy kis Halászjutka, illik a vasárnap délutánhoz:

Mondjuk annyiban nem stimmel, hogy itt abszolút márciusi időjárás van, 8-10 fok, és ma a Kirchbergen láttam, hogy virágzik a krókusz! 

A hét elejét azzal töltöttem, hogy keseregtem, hogy már csak három héééééét, és ne már, és ne legyen vége a gyakornokságnak, de azért igyekeztem a jövőre is fókuszálni és folytatni az álláskeresést. Így történt, hogy hétfőn jelentkeztem erre az állásra, amit amúgy korábban már láttam, csak valamiért nem támadt kedvem hozzá, és hétfőn se kifejezetten, csak Fanni átküldte, hogy ezt néztem-e már, és akkor mégis jelentkeztem. Kedden jelentkeztem egy Montessori-bölcsibe adminisztratív asszisztensnek, és ennél a munkánál éreztem először, hogy TÉNYLEG érdekel és szeretném én kapni, úgyhogy írtam hozzá egy gyönyörű motivációs levelet is. Ugyanaznap írtam az itteni Francia Intézetnek egy nem kevésbé szívhezszóló e-mailt, hogy naaaaa, nem akarnak felvenni? Mondanom se kell, mindkét hely azóta is reagál.

Mindeközben hétfő este már jobb volt a kóruspróba, mint múlt héten, leginkább mert a beéneklésről elkésett a fél kórus, és így egyrészt nem éreztem, hogy úgy állunk a pódiumon, mint a heringek abban a bizonyos dobozban, másrészt hallottam a hangomat, harmadrészt jóval tovább énekeltünk be (gondolom, a karnagy reménykedett, hogy a hiányzók addig beesnek). 

Ja, még hétfőn az is történt, hogy volt kötelező jelleggel ún. carrier guidance sessionünk, csak a fordító gyakornokoknak, és hát rettentő hasznos infókat tudtam meg, például hogy állásinterjún érdemes arra a kérdésre válaszolni, amit valóban föltettek, nem pedig, amit szerintünk föltettek (!). 

Szerdán és csütörtökön teljesen magával rántott a jajistenem-mileszmárciustól hullám, és komolyan elkezdtem aggódni, hogy pénzügyileg meg mindenhogy hogy fogunk ebből az egészből kijönni. Aztán csütörtökön fölhívtak az Amplexortól (aki még nem kattintott rá fönt az állás linkjére, most még nem késő), hogy mondjam már meg, hogy miért jelentkeztem az állásra, mi benne a legvonzóbb. Mondtam valami bullshitet, hogy hát izé, fordítás meg projektmenedzsment, mindkettőt szeretem, ez meg egyesíti mindkettőt. Jó, akkor ráérnék-e egy Skype-interjúra. Őőőő, persze, mikor? Holnap reggel 9, 10? Jó, legyen holnap reggel 9.

Úgyhogy a pénteket pizsamaalsóban és blézerben tiszta idegesen kezdtem, még szerencse, hogy előtte csütörtök este megnéztük a Kairó bíbor rózsáját, amiről Fanni már tett említést, szerintem iszonyat cuki és wtf volt egyszerre (par excellence Woody Allen!), és pont ilyen egy állásinterjú-előestére való film.
Szóval péntek reggel ültem a skype előtt, és 9 előtt pár perccel sikerült lenyugodnom, és akkor hívott (Lisszabonból!) az Amplexor HR-ese, egy nagyon szimpatikus, szerintem korombeli lány, akiről hamar kiderült, hogy szintén EMCI-t végzett (de utálta). :D Alapvetően a végzettségemről volt szó, hogy hol, mit, mikor, miért tanultam/dolgoztam. Úgy éreztem, hogy sikerült jó benyomást tennem, bár igazából csak az önéletrajzomat mondtam el jó hosszan - és kiderült, hogy jól éreztem, mert még aznap délután felhívott ugyanez a nő, hogy örömmel értesít, hogy továbbjutottam a második (és egyben utolsó!) körre, azaz az itteni irodában egy személyes interjúra. Hát az nem kifejezés, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, mert addigra kiderült, hogy ez tényleg nagyon nekem való állás, ráadásul a Bizottságnak készítendő fordításokat kellene projektmenedzselni, és pont olyan embert keresnek, amilyen én is vagyok (kevés tapasztalat, de nyelv(észet)i-fordítási dolgok és fordítóprogramok ismerete). Úgyhogy folyt. köv. 12-én 9:30-kor!

Még ugyanezen a pénteken pár gyakornokkal felmentünk a Bíróság 24. emeletére, és amilyen ronda az a torony kívülről, annyira jól néz ki belülről, világos, modern, nagyon jó munkahelynek tűnik. A kilátás az időjárásnak megfelelően nem volt túl izgalmas, de azért mindenképp érdemes volt fölmenni.

panoráma 1

panoráma 2

az EP két tornya, a távolabbiban dolgozik Fanni; a fehér épület a Philharmonie, a barna szocreál szintén a Parlamenthez tartozik

a "kiválasztottak" (b-j): Mihaela (RO), én, Ivana (SK), Michaela (SK), Lena (DE), Ariana (IT), Tomi (HU)

Fun fact: kiderült, hogy a Bíróság épületében több kaptár is van, de az a pár ember, aki tudja, hogy pontosan hol vannak, nem mondja el senkinek, nehogy megzavarják a méhek nyugalmát. :D (Mondom, hogy érdemes volt fölmenni!)

Szombaton elkirándultunk Benedekkel Clervaux-ba (ami nem az a Clairvaux, ahol a Szent Bernát tevékenykedett, pedig ugyanúgy kell ejteni), ahol van apátság, almalé meg gyönyörű táj!

ez mind moha *.*

a clervaux-i bencés rend által gyártott almalé, ez az eladó szerzetes szerint november 5-i préselés (tényleg finom volt, kétségtelen)

Este még Fannival megnéztem a Jules et Jim-et, még nem döntöttem el, hogy mit gondolok róla, az biztos, hogy egyformán aranyos és nagyon nyomasztó, és a végkifejlet szerintem az egyetlen lehetséges kiút egy hasonlóan élhetetlen szituációból. Nagyon tetszett, és értem, hogy miért kultfilm, de azt is értem, hogy Catherine miért megy mindenki agyára.

Ennek a nagyon aktív (és sikeres, végre!) hétnek a méltó lezárása pedig az volt, hogy ma elmentünk Benedekkel a Coque-ba úszni, ami után így néztem ki:

Csőőőőőő!